Örömmel számolunk be a november 19-i duplaórás foglalkozásunkról, mely a Petőfi Sándor Városi Könyvtár és K. Múzeumban volt megtartva.
A múzeumban már vártak bennünket Ancsa néniék. Ott volt Jutka néni, két segítő munkatárs, akik a frissen felavatott kemence körül dolgozgattak. Tamás bácsi szorgosan fotózott minket és a tevékenységünket, s a foglalkozás első részét az új munkatárs, Kiss Antónia múzeumpedagógus néni vezette.
Ő azzal kezdte, hogy besétált velünk a nagy terem első részébe, s az időszaki kiállítás segítségével a búzaszem útjáról mesélt, s elmagyarázta hogyan lesz belőle kenyér. Közben a megfelelő szerszámokat is megismerhettük.
Nos, álljon itt most a nagyérdemű olvasó részére egy igazi frappáns ismertető ezekről a dolgokról:
A kenyér kialakulása
A gyűjtögető életmódot folytató ősember a magvakat először természetes formájában, majd a tűz megismerésével megpörkölve rágcsálta el. Hamarosan rájött arra, hogy a rágás fáradságát megtakaríthatja, ha vízzel megfőzve kását készít. Egyszerűbbé vált munkája, amikor felfedezte, hogy a sokáig puhuló magvakat meg is lehet őrölni, vízzel pedig lepény készíthető. A régészek gyakran találtak olyan nagyméretű lapos edényeket, amelyekben feltehetően lepényeket lehetett sütni. Étkezésre legkorábban árpátés zabothasználtak. A rozsa népvándorlás korában terjedt el, a búzapedig a hagyományok szerint Ázsiából származik.
A magyarok már az őshazában a téli szállások környékén étkezési célra gabonát termesztettek. A lepénykészítés fárasztó munkáját asszonyok végezték.
A lepényből – azaz a kovásztalan kenyérből – fejlődött ki a kovászos kenyér.
Az őrlésis nagy változáson ment át. A malomkerekeket először rabszolgák, majd állatok hajtották. Hamarosan munkába fogták a víz és a szél erejét is. A szélmalmok először 1100 körül Franciaországban kezdtek elterjedni.
A kenyér eredete mesékben, mondákban egyaránt megtalálható. A keresztény vallás különös tiszteletet adott a kenyérnek. A vallási szertartásokon a kovásztalan kenyér – az ostya – Jézus testét szimbolizálta.
A kenyér az idők folyamán a legfontosabb élelmiszer lett és értelmezésében az életfenntartás összes szükségletét jellemezte. Gondoljunk csak a kenyérrel és sóvaltörténő vendégfogadás szokására, a kenyere javát megevő idős emberre, vagy a kenyérgondokkal küszködő szegényekre. Ezeket jól szemléltetik a közmondásaink, szólásaink:
Kölcsön kenyér visszajár. Éhesnek az árpakenyér a húsnál jobban ízlik.
Megette a kenyere javát. Úgy hiányzott neki, mint egy falat kenyér.
Kenyérre lehet kenni. A kenyér is csak sülve jó.
A kenyér is annál jobb, minél több a szeme. A kenyérsütés a liszt nem létén is múlik.
Ahol kalács nincs, ott jó a kenyér is. A cipó, csak cipó, nem kenyér.
Egy fehér kenyérnél, jobb a kettő. Ki minő kovászt tesz, olyan kenyeret eszik.
Régi búzából is válik jó kenyér. Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel.
Kenyértörésre kerül a sor köztük. Úgy kell valami, mint egy falat kenyér.
Ezután Ancsa néni vezetésével összeállítottuk a kenyértésztát, s közösen kivittük a kemencébe. Amíg sült a kenyér és a lepény, addig újból Andrea nénivel voltunk. Megnéztünk egy aranyos mesét: A király kenyere címmel.
Ezt megkoronázta egy érdekes feladatlap kitöltése, mely segítségével összefoglaltuk az addig hallottakat. Egy óra elteltével már csiklandozta az orrunkat a finom kenyérillat. Ekkor megjelent Ancsa néni és meghozta az első finom falatokat. Nagyon ízlett mindannyiunknak a finom, ropogós lepény!
Végezetül lesétáltunk a Galériából a földszintre, s beszélgetve megeszegettük a kenyeret is.
Boldogan tértünk vissza az osztályterembe, ahol lerajzolhattuk a foglalkozás nekünk tetsző részét. Rengeteget tanultunk ezekből a foglalkozásokból, nagyon szépen köszönjük a helyi múzeum minden dolgozójának, hogy kedvenc osztályuknak ismételten érdekes, gazdag délutánt biztosítottak.
Hajdúsámson, 2014. november 19. 2. c. szakkörösei
