Egy nagyon hasznos régi tevékenységet ismertünk meg a múzeumunkban.
A téli szünetünk után kipihenten és izgatottan vártuk, hogy Ancsa néni milyen foglalkozással vár bennünket. Ezen a napon a kendertől a kész használati eszközig kísértük végig elődeink munkáját.
Azzal kezdtük, hogy a helyi kiállítás keretén belől megnéztünk egy régi módosabb parasztház-belsőt. Itt megbeszéltük, hogy miből készítették maguknak és a családnak az asszonyok a fehérneműjeiket, felső ruházatot, az asztalterítőt, konyhai törlőkendőket és faliszőnyegeket. Sok mindenre ráismertünk már, hiszen több ehhez hasonló foglalkozáson vehettünk már részt.
Átsétáltunk a foglalkoztató asztalokhoz, ahol sok érdekes tevékenység várt ránk. Először is játékosan megfejtettük, hogy az egyes ruhadarabok és lábbelik miből készültek. Kis képeket kellett szétválogatnunk, majd Ancsa néni segítségével javítottuk a tévedéseinket. A játék után megismerkedtünk a kenderrel, a kender feldolgozásával és a használt eszközökkel.
A magyar parasztság gazdálkodásában hosszú évszázadokon keresztül igen jelentős szerepet töltött be a kender és a len finom rostjainak fonallá fonása, majd ennek vászonná, textíliává szövése. Az így nyert anyagokból a család és a gazdaság textilszükségletét egykor teljes egészében, majd egyre csökkenő mértékben biztosították. Kender- és lenvászonból készültek a testi ruházat egyes darabjai, gyapjú szőttesből a felsőruhák, ezen kívül a lakás és a háztartás, valamint a gazdaság területén tudták sokrétűen hasznosítani a házilag előállított textíliákat. Ugyanakkor jelentős értéket képviselt az a sok kötél- és madzagfajta, amit a kenderfeldolgozás melléktermékeként elhulló részekből fontak, szőttek, sodortak. Így még a legapróbb és legdurvább hulladékrost sem minősült értéktelen szemétnek.
A fonás jórészt társaságban végzett munka volt. A hosszú késő őszi és téli délutánokon, estéken az asszonyok, főleg pedig a lányok századunk elején is még a fonóházakban gyülekeztek, hogy társaságban és vidámsággal törjék meg a fonás egyhangúságát. Társaságban a munka mellett tág lehetőség kínálkozott a beszélgetésre, mesélésre, dalolásra, játékra, s mivel a fonóknak a legények is vendégei, a két nembeli falusi fiatalság legfőbb szórakozó- és rendszeres találkozóhelyei voltak a fonóházak.
Vetés, nyövés
A kendert és a lent a legjobb minőségű földbe vetették. A falvak határában, általában közel a településhez, egy tagban jelölték ki a nyomásos földművelő rendszer idején a kender vetési területét. (Ennek az emlékét őrzik a ma is oly gyakran előforduló kenderföldek, kenderszer dűlőneveink.) Járt innen földdarab nemcsak a jobbágyoknak, hanem a zselléreknek, sőt uradalmi cselédeknek is. A tagosítás után ez a rend felbomlott, s mindenki oda vetette a kenderét, ahol a földje erre a legalkalmasabb volt.
A kender vetésének idejét általában Szent György hetéhez, Zsófia napjához, áldozócsütörtök és pünkösd hetéhez kapcsolták. A lent részint kora tavasszal, március végén, április elején vetették, részint nyáron, a rozs aratása után a felszántott tarlóba. A tavaszi vetést még abban az évben, a nyárit csak a következőben dolgozták fel. Nyüvés közben két, három, esetleg négy markot összefogva kévébe kötöttek, majd az egész termést így hagyták kint a földön szikkadni az áztatóba vitelig.
Áztatás
A kender és a len áztatása parasztságunknál mind álló-, mind pedig folyóvízben egyaránt szokásos volt. Gyakran természetes tóban áztatták, sokszor gödröt ástak (áztatás gödörben), és a talajvíz vagy az esőzések következtében összegyűlt víz áztatta meg a kendert. Folyóvizeknél főleg a part melletti sekélyebb és lassúbb mozgású vízben jelölték ki az áztatók helyét. Nagyobb folyóknál a holtágak vagy az árterületeken megmaradt vizek szolgáltak áztatóhelyül. Ahol nem volt a közelben áztatásra alkalmas víz, a szomszéd, esetleg harmadik, negyedik faluba, távolabbi áztatóhelyekre is elvitték szekéren. A megázott kender- és len kórók teljes kiszáradása után következett a törés. Bár az első, durvább megtörés után került sor a lenrost tisztításának második műveletére, a harmatoztatásra vagy harmatra tevésre, mégis mint alapvetően az áztatáshoz kapcsolódó munkát itt kell megemlítenünk. Azokon a helyeken, ahol a lent tavasszal vetették, még ősszel, ahol azonban nyáron a tarlóba vetették, csak a következő év tavaszán tették ki harmatozni. Októberben, illetve április végén, amikor megjöttek a „szép gyenge esők”, kivitték az egyszer nagyjából megtört lent a rétre. A kévék kötelékét leoldották, s ugyanilyen egységekben kicsit széthúzva, hogy minél nagyobb felületen érje a lent a harmat, a fűre fektették. Így elhelyezve áztatta az eső, lepte a harmat és szárította a déli napsütés. Kellő harmatozás után hazaszállították és napmelegen szárították. Teljes kiszáradás után a tilóval pozdorja- és szilánkmentesre tisztították.
Törés-Tiló
A törőmunkák legáltalánosabb eszköze a tiló. Megtaláljuk a Kárpát-medence minden olyan falujában, ahol kender- és len feldolgozással foglalkoztak, de ugyanígy elterjedt volt Európa-szerte is. Az eszköz lényegében két, párhuzamosan egymás mellett húzódó deszkaél, amelyek közé egy harmadik deszkaél jár az egyik végén rögzített csap segítségével. Az egykarú emelő módjára működő törőszerszám szabadon mozgó karját a két párhuzamos deszka közé beverve törik meg a deszka élek szögébe helyezett kender- és len kórót.
Kalodás kenderdörzsölő
A már megtört, pozdorjaszilánkjaitól is nagyjából megtisztított kenderrost további megmunkálásának, a rostok puhításának az eszköze a kalodás kenderdörzsölő. Lényegében két részből áll: egy hosszanti irányban áttört hengeres faoszlopból, a bálványból és az e körül forgó, két fatalp közé összefogott 6-8 botocskából, az ún. kalodából. Az oszlop vájatába szorosan behúzott rostcsomók – egy rúd segítségével végzett váltogatott előre- és visszaforgatás közben – a körben elhelyezett botokhoz dörzsölődnek és megpuhulnak.
Szöszcsávázás
A legapróbb pozdorjaszilánkoktól is megtisztított rostot marokba, fejekbe összehajtva 4-10 napi időtartamra különböző anyagok oldatával hatékonyabbá tett lében áztatták, majd ezután tiszta vízben kimosták és megszárították. A szöszcsávázás célja kettős: egyrészt puhábbá, selymesebbé tette a rostszálakat, másrészt színezte, sárgította azokat. A szöszcsávázás nagy kádakban történt. Az áztató lében különböző összetételekben a következő anyagok fordultak elő: korpa, kukoricaliszt, főtt sárgatök, savó, kovász, só, hamu. A felhasznált anyagok hatására az áztatólé megsavanyodott, megposhadt, majd megkelt benne a szösz, s ettől az erjedéstől kimosás után puha, selymes tapintású lett. A főtt sárgatök, valamint a kukoricaliszt hatására pedig élénksárga, meleg színt kapott. A szöszcsávázás általános volt a Tiszántúl középső és északi részén, de egyedi előfordulással távolabbi országrészeken is megtaláltuk.
Rostfésülés-rostfésűk
A magyar nyelvterületen háromféle eszközt használtak rostfésülésre: a szegrózsás, a szegsoros és a sörtés fésűket.
A szegrózsásak kovácsolt szegekkel sűrűn teletűzdelt korong alakú falapból és az ennek tartására szolgáló hosszúkás deszkából állnak. Munka közben a rostcsomót belevágták a szegek közé, majd oldalra húzva „szakították”. Többszöri belevágás után a kézben maradt szálak simák, tiszták lettek, és fésülték ezeket. Gyakran nemcsak egy közepes sűrűségű szegrózsás rostfésülőt használtak, hanem először a szaggatáshoz egy ritkábbat, majd utána a fésüléshez egy sűrűbbet. A szegrózsás rostfésű az egész magyar nyelvterületen általánosan elterjedt. Jelölésére ma a leginkább használt népi terminus agereben. Emellett a nógrádi-észak-pesti körzetben, valamint Erdély magyarságánál ahéhő, héhel, héhelő, léhel stb. megnevezések voltak használatosak ugyanerre a fésűtípusra.
Fonás-orsó és guzsaly
A kender, len és gyapjú fésüléssel rendezett, rostos, szálas anyagát fonallá kell sodorni. E munka alapvető eszköze a (jobb) kézzel pörgetett orsó, illetve a lábbal hajtott rokka. A fonás három összefolyó mozzanatból áll: a szálhúzásból (bal kézzel a rostcsomóból), az alapsodrásból (ugyanezen kéz három első ujjával) és a fonal teljes besodrásából (a jobb kéz pörgette orsóval, illetve a rokkával). A kézi orsó vagy gyalogorsó 20-30-35 cm hosszú, két végén elhegyesedő pálca. Alsó végén gyakran kis fakorong (orsókarika) van, amely lendítősúlyként szolgál főleg addig, amíg az orsó szárára bizonyos mennyiségű kész fonalat feltekernek. A Kárpát-medence keleti és déli részein karika nélküli orsókat használtak. Az orsó a vertikális szövőszékek használatának idején nemcsak a fonás eszköze volt, hanem a rajta összegyűlt fonálnak vetülékként a láncfonalak közé vezetésére is szolgált, azaz a vetélő szerepét is betöltötte. A láncfonalak között való átbújtatásban az orsónehezék akadályt jelentett, ezért legkésőbb a fonás után le kellett azt az orsópálca végéről húzni. A mai karika nélküli orsók az egykori vertikális szövőszékek korának orsóformáit őrzik. Az orsó túlnyomórészt háziiparosok készítménye volt, mivel kialakítása speciális szerszámot is igényelt: az esztergát (kézi- vagy nyirettyűs eszterga), amely a nálunk használt esztergák legegyszerűbbje. Az orsót festéssel díszítették: különféle füveket, gombát, virágszirmot nyomtak az esztergán forgó orsófelülethez, esetleg vörös földet vagy bolti festéket alkalmaztak.
A rosttartó eszközök, az immár valóságos guzsalyok sorát az a rövid, 25-35 cm hosszú pálca, az ún. kézi guzsaly nyitja meg, amelynek alsó részét a bal kéz hátsó ujjával szorítja a fonó nő a markába. A pálca tetejére tűzi a rostot, és szabad három ujjával szálat húz és megadja a rostoknak az alapsodrást.
Még racionálisabb eszköze a rost elhelyezésének az övguzsaly. Körülbelül méteres hosszú pálca ez, amit alsó végével az övbe (szoknya korcába) dugnak. Így a kéz teljesen felszabadult a fonásra. A rúdguzsaly átmenetet jelent az öv- és a székes guzsaly között (hossza 150-180 cm). Használati módja is utal átmeneti jellegére: járás közben övguzsalyként tűzik a szoknya korcába, ülő helyzetben fonva pedig a két térd közé szorítják. A guzsalyok nagy részét legények lányoknak szerelmi ajándékba készítették: ez meglátszik gazdag faragásukon, díszítettségükön.
Ezeket a hasznos és érdekes tudnivalókat hallottuk Ancsa nénitől, majd felmentünk az emeleti kézműves terembe. Itt először megnéztünk egy nagyon aranyos mesét a királyról és az aranyszálat szövő leányról. A foglalkozásunk végén pedig következett a várva várt kézműves tevékenység. Csoportokra osztva elfoglaltuk helyünket és rongyból próbáltunk szőni. Mindenki kipróbálhatta a szőnyegszövést is, hogy a legközelebbi alkalommal, már szőnyeget is készíthessünk. Most az osztály egy rongy-tálat fog szőni, s ez lesz a 3. c. kincses tálkája.
Ezúton is köszönjük szépen a sok érdekes és hasznos népi ismeretet, melyeket igyekszünk megjegyezni, használni és továbbadni ismerőseinknek.
2. c. szakkörösei
