2019. november 13-án egy új kezdeményezés került kipróbálásra. Osztályfőnökként invitáltam a kedves szülőket egy kötetlen beszélgetésre egy csésze tea és egy finom sütemény mellé. Nagy reményekkel készülődtem, tervezgettem, miről is fogok beszélni. Gondolataimnak kellemes hátteret nyújtott a zubogó víz hangja a forralóban. A teavíz elkészült, én pedig felkészültem.
Hét anyuka tisztelt meg a megjelenéssel. Kellemesen elbeszélgettünk. Én megosztottam velük személyes tapasztalataimat a gyerekekkel, tanulással kapcsolatosan, beszéltem osztályfőnöki és magyartanári terveimről, a folyamatban levő projektekről. Izgatottan vártam, kialakul-e egy oldottabb légkör. Az elején kicsit feszengtünk a szokatlan helyzettől, aztán váratlanul megtört a jég, kinyíltak a lelki csapok, és úgy folyt a beszélgetés, mint amikor barátnők ülnek össze hosszú távollét után. Rengeteget nevettünk a gyerekneveléssel kapcsolatos történeteken, a kamaszok szokásain, közben ötleteket merítettünk mások nevelési, konfliktuskezelési vagy kommunikációs módszereiből. Gyorsan telt az idő. Hét óra körül már telefonáltak az apukák és gyerekek: „Gyere már haza, anya!” Ekkor vonakodva megejtettük a zárókört. A zárókör közben csodálkozva pislogtunk egymásra. Nem akarózott még megtörni a varázst. Szerintem egyikünk sem gondolta, hogy ennyire jól fogjuk érezni magunkat. A szülők nagyon szépen megfogalmazták a közös tapasztalatot: mindannyian élveztük, hogy kicsit jobban megismerhettük egymást, közelebb kerültünk egymáshoz. Megállapították, hogy hasonló cipőben járnak kiskamasz gyerekeikkel, és mennyire jó érzés tudni, hogy a problémáikkal nincsenek egyedül, majdnem mindenki ugyanazzal küzd. Én pedig pedagógiai és egyéni szempontból is hasznos tapasztalathoz jutottam.
Minden szempontból élvezetes volt az este és az alkalom, pozitív lelkiállapotban, feldobódva érkeztem haza türelmes kis családomhoz. Elalvás előtt még sokáig forgolódtam, mert a fejemben egymást kergették a gondolatok és az ötletek, hogyan hasznosíthatnám a gyerekekkel kapcsolatos új információkat, amelyekkel a kedves szülők megajándékoztak, valamint hogyan érhetném el, hogy a következő alkalomra több szülő érkezzen. Hiszen lesz következő alkalom, ebben egészen biztos vagyok. Ahogy abban is, hogy az ilyen összejövetelek kohéziós erejét nem szabad lebecsülni, érdemes mindkét oldalról belefektetni azt a kis időt és energiát, amelyet igényel.
Másnap beszéltem az osztályomnak a teadélutánról. Kedvet kaptak ők is. "Legközelebb nem jöhetnénk?" - kérdezték, beindítva ezzel ismét az ötletgyárat a fejemben. El is terveztem.... De ez már egy másik történet. Remélem, legközelebb már erről is beszámolhatok.