A magyar nyelv olyan, mint egy kiapadhatatlan forrás, mint egy bővízű patak: minél többet használjuk, annál inkább duzzad, áramlik, hömpölyög. Annál több új szavunk keletkezik, melyek egy idő után rögzülnek szókészletünkben, nagymértékben gazdagítva azt.
Az oktatás személyes kontaktus nélkül olyan, mint a vasárnapi húsleves só nélkül: íztelen. Éppen ehető, de érezzük, hogy nem az igazi. Ahhoz, hogy megelégedetten csettintsünk, tudjuk, hogy kell még az az icipici plusz. Aminek hatására ízlelőbimbóink is diadalittasan dőlhetnek hátra.
Aminek köszönhetően egésszé állnak az aprócska darabok, s minden mozaik a helyére kerül.
Így volnék a digitális oktatással is: van, csináljuk, odatesszük magunkat, de nem az igazi.
Mint a magyar narancs: kicsit sárga, kicsit savanyú, de most ez a miénk.
Hiányérzetem, hiányérzetünk van.
Nem tagadhatom.
Március közepén felbolydult méhkasként feje tetejére állt a világ. Szülők, tanárok, gyerekek kerültek eddig soha nem látott helyzetbe. Egy olyan szituációba, amelyet korábban elképzelni sem tudtak. A koronavírus-járványnak köszönhetően nemcsak Magyarország és Európa lakói, hanem más kontinenseken élők milliói szakadtak ki komfortzónájukból, és állnak helyt folyamatosan ebben az ismeretlen „világban” Hetekig, hónapokig a négy fal közé szorítva kellett s kell helytállnia szülőnek, tanárnak, diáknak. Sodródva egy bizonytalan világ magasra csapó hullámai közepette.
Senkinek sem könnyű. De talán már látható a fény az alagút végén.
Hiába a hasznos digitális platformok: Classroom, Kréta, hiába a kreatív felületek: Redmenta, Okosdoboz, Videotanár, Okostankönyv, és még sorolhatnám. Nem olyan az íz, nem az igazi az aroma.
Mondhat nekem bárki bármit: a vibráló laptop, az állandóan pötyögő telefon sosem fogja helyettesíteni a személyes kontaktust: a fejbiccentést, a gyermeki mosolyt, a tanár-diák közti folyamatos, azonnali visszajelzéseket. Pillanatnyi örömöt adhatnak, de sosem adják vissza a pedagógus -lét igazi varázsát. Lehet itt zoomolni meg videochatelni, youtube-ozni meg quizzlet-ezni, sosem lesz olyan, mint mikor ott ülsz velem szemben és látom a fellobbanó szikrát a szemedben.
Vagy éppen nem látok semmit. Az is egy őszinte reakció. Ami abban az adott pillanatban orvosolható.
Mert ez a mi motivációs kelléktárunk: egy-egy őszinte tekintet, egy aprócska visszajelzés.
Minden más csak pótcselekvés. Mint az a bizonyos vasárnapi leves só nélkül. Éppen megesszük, ha nincs más.
Éppen ezért bizakodom. Bízom abban, hogy hamarosan visszatérhet minden a normál kerékvágásba: a tanulságokat levonva szülő a munkahelyére, tanár és diák pedig az iskola falai közé. A digitális oktatás hasznos elemeit természetesen továbbra is beépítve, de a személyes kontaktuson alapuló munkát előtérbe helyezve.
Mert így van rendjén. Mint a vasárnapi húsleves egy csipetnyi sóval meghintve. Ahogy a halnak úszni, a madárnak repülni, s az embernek futni kell…
Nos, úgy kell a pedagógusnak tanítani a gyereknek pedig tanulni.
A jól megszokott helyen, a korábban bevált keretek között.
Úgyhogy én már digit…pontosabban állnék vissza!
Krétával a kezemben a tantermem világába.
Nem a telefonom kijelzőjén látható…..
Hanem az előttem toporzékoló hús-vér gyermekek gyűrűjébe.
Minden kedves kollégának, tanítványunknak és szülőnek kitartást kívánok a tanév hátralévő három hetére, bízom a mielőbbi viszontlátásban!