Koronavírus, március végi havazás, háborúk, tömeges migráció, éhínség, környezetszennyezés, mértéktelen, gátlástalan előretörés, pénzszórás, globalizációs tömegszenny.
Feje tetejére állt a világ.
Egyre több helyen, egyre szélesebb kiterjedésben.
Vajon a véletlen műve mindez? Szubjektív, egyéni vélemény, de aligha.
A baj, a problémák tömkelege hónapok, évek óta a sarkunkat taposta. Tudatosan, lassan, szinte észrevétlenül kúszott be a bőrünk alá. Ott lihegett a tarkónkon. Megállás nélkül éreztette bűzlő leheletét.
Mígnem a világméretű koronavírus-járvány átszakította a gátat. Dinamikusan, orbitális erővel tör utat magának a remélt megtisztulás felé.
Ennek már üzenete kell, hogy legyen! Ha egyszer véget ér, nem lehet, nem szabad, hogy ugyanúgy menjen minden a régi kerékvágásban! Egyenes arányban az önpusztítás irányába.
De mivel egyre kevésbé vagyok naiv, s letettem már a homokozólapátot, sajnos nincsenek jó megérzéseim.
Az emberek egy része olyan, mintha lónak imádkozna az ember.
Buta, öntörvényű, együgyű.
Tetszik vagy nem: reménytelenül menthetetlen.
Ne legyen igazam!
Most jött el a számvetés ideje. Most ezekben a hetekben, hónapokban mindenki előtt megnyílik a kapu a belső mérlegelés irányába. A lehetőség. Feltárul egy ösvény, amely a legmélyebb lelki világunkba vezet. Egy kiskapu. Tessék belépni rajta! Jó szélesre tárni a kapuit!
S ha már benn vagyunk, elmélkedni azon, hogy mi lehet az oka a fenn felsoroltaknak? Mit változtathatok én a saját egyéni szintemen, hogy ha visszaáll minden a normál kerékvágásba, más irányba induljanak el a dolgok?
Nem csak az enyém, a környezetemé is. Kis porszemek vagyunk, egy előre megkomponált zeneműben. Marionett bábuk egy világot áthidaló előadásban. A zene régóta fals, a hangszer nyikorog, a marionett mégis rángatható.
Miért is?
Semmiképp ne várjunk változást mindaddig, amíg az emberek többsége nem indul el „csákánnyal” léket ütni ebbe a globális, őrjítő, sehová nem vezető önpusztító masszába!
Friss levegőre van szükség. Üde, tiszta, elementáris erejű tornádóra.
Az utolsó órákban vagyunk, úgy hiszem.
A Mindenható erőteljesen felhúzta a szemöldökét.
Mert nem lehet, hogy a pénzéhség, az állandó rohanás, a szennyezés, a globalizáció a mértéktelenség mindennapjaink szerves részévé váljon!
Nem, nem ez az emberiség valódi útja.
Karácsonyi jegyzetemben arról írtam, hogy legyen ez az év a testi-lelki méregtelenítésé. Folytatódjék hát a folyamat!
Jómagam ebben a karanténba zárt időszakban többek közt teljesen máshogy értékelek egy sima hétköznapi futást. Mivel a közösségi tér beszűkült, értékelem, hogy a szabadban lehetek, máshogy szól a madárfütty, könnyebben jutok túl a holtponton.
Lélegzethez jut a Föld, tisztul a levegő. Örüljünk ennek is jelen pillanatban!
Talán kapunk egy esélyt, hogy mindannyian kicsit jobb emberek legyünk. Nemrég láttam egy videót, amely nagyon megérintett.
Miről is van szó?
Már nem értékeltük az egészséget, ezért kaptunk egy betegséget, hogy rájöjjünk, az egészséggel foglalkoznunk kell.
Már nem értékeltük a természetet, tonnaszámra szemeteltünk, ezért kaptunk egy betegséget, hogy láthassuk, milyen jó is lenne most a természetben tartózkodni.
Már nem tiszteltük a családokat, ezért jött ez a betegség, hogy mindenki összezárva rájöhessen arra, milyen egy igazán jó, szerető családban élni.
Nem tiszteltük a tanárokat, ezért jött ez a betegség, az iskolák bezártak, és a szülők kénytelenek tanítani a gyermekeiket.
Szabadidőnk nagy részét plázákban töltöttük: ezért kaptunk egy betegséget, hogy megértsük, a boldogságot nem lehet készpénzen megvenni.
Nem voltak megbecsülve egészségügyi dolgozóink. Ezért kaptunk egy betegséget, amely emlékeztet bennünket pótolhatatlanságukra.
Soroljam tovább?
Aligha szükséges.
S itt most be is húznám picit a kéziféket.
Sőt, satufék következik.
Hétköznapi hősök. Nap mint nap elhangzik ez a mondat a reklámokban, tévés műsorokban az utóbbi napokban. Az egészségügyben dolgozókat folyamatosan méltatják. Mennyire igazuk van! Fantasztikus emberek, akik nap mint nap értünk küzdenek ebben a vérzivataros időszakban.
IS.
Néhány napja esténként, az erkélyre kiállva mondanak köszönetet tapssal az emberek az erőfeszítéseikért. Nagyon helyesen.
De kérdem én: Hol van ezeknek az embereknek az elismertsége a szürke hétköznapokban?
Miért csak ilyenkor fontosak? Miért kell egyébként szinte éhbérért, megalázott körülmények között dolgozniuk? Miért ilyenkor vannak csak elismerve?
Ebben a formában kicsit erőltetettnek tűnik ez az egész. Színház az egész világ. Shakespeare is megmondta.
Ha elmúlik a járványhelyzet ugyanott folytatják, ahol előtte? Már nem lesz tapsikálás?
Bizony. A vírus nem válogat. Ugyanoda küldi a nincstelent és a pöffeszkedő gazdagot.
Ja, hogy kezd meggyulladni a fény odabent, kedves politikusaink?
S mi lesz az egyszerű kétkezi munkással, akinek most értékelődik fel a szerepe, a tanárral, a postással, a tűzoltóval, az eladóval, a mentőssel, a szociális dolgozóval, az óvónővel, a takarítóval és még sorolhatnám.
Az évtizedek óta kisemmizett, de valójában az ország ütőerét életben tartó társadalmi csoportokkal?
Továbbra is megalázottan, éhbérért dolgozva kell majd élniük? Mert igen, ők a hétköznapi hősök. Azok a szülők, akik otthon egyszerre próbálnak tanárként, szülőként, szakácsnőként, feleségként, férjként helytállni. Az orvosok, a mentősök, a nővérek s mindenki, akit az előbb felsoroltam.
Háborúban állunk. Egy láthatatlan ellenséggel, s igen ők vannak elől a frontvonalban.
Nekik köszönhető, hogy ez az ország még nem rogyott térdre.
Bizony. Nem a politikusoknak, akik most a mellüket verik, hogy ilyen meg olyan intézkedéseket hoznak. Előtte azonban szétlopták gátlástalanul az országot.
Nem a focistáknak, akik nulla teljesítményért happoltak fel indokolatlanul milliókat, jókat röhögve a markukba.
Egyem a kis szívüket, most picit meg kell húzni a nadrágszíjat? Hogy nem tetszik, meg durci van?
A kutyát sem érdekli.
Nem, nem lehet, s remélem nem is lesz minden elfelejtve! Hogy egyszer eljutunk oda, hogy a cselekedeteik alapján lesz mindenki elismerve.
Minden, s mindenki a helyére kerül.
Érdemei szerint.
Mert meglenne itt minden forintnak a helye. Ha a magukat kiskirályként megjátszók- tisztelet a kivételnek- nem a saját zsebüket tömnék ki milliárdokkal. Tessék ezt a pénzt bele ölni a válságkezelésbe, amit elloptak! Ne a szerencsétlen szürke eminenciások munkahelyét elvenni!
Mert lesz itt olyan válság, ha nem figyelünk, belerokkanunk.
Mert lesznek olyan áremelkedések a járvány után, hogy belepusztulunk.
Mert ha ez sokáig így megy, jóval többen fognak meghalni depresszióban, lelki betegségben,s a munkanélküliség következményeiben.
Mint magában a vírusban.
Megbolondult a világ. Ha nem történik sürgős változás, csúnya vége lesz ennek.
Szent meggyőződésem. Előbb vagy utóbb.
Az utolsó órákban vagyunk.
Valaminek sürgősen változnia kell, mert különben kezdhetjük lehúzni a rolót.
Egyéni szinten kell elkezdeni. A recept a lélekben van, patika sem szükséges a kiváltásához.
A Jóisten felhúzta a szemöldökét.
Nem először, de most homlokig.
Ne várjuk meg, míg újra lesújtá villámait!
A vírus az utolsó figyelmeztetés.