Sanyi bácsi! Sanyi bácsi! Nem tetszik ez nekem, valami nincs rendjén.
Csak kapkodjuk a fejünket, szinte harapni lehet a csendet.
Hát nem látod? Bacskai elindította a támadást, már áthaladtunk a félpályán, mindjárt ott vagyok a kapud előtt. Pinczés már kiugratott, azonnal lendül a jobb lábam.
Miért nem zavar?
Korábban nagyon nem szeretted, ha eljutottam idáig. De én sem, mert tudtam, hogy nem lesz egyszerű mögéd juttatnom a játékszert.
De várjunk egy pillanatot.
Nem látlak. Nem látunk a megszokott helyeden.
Mi történhetett? Rossz előérzeteim vannak. Üres a kapu, a szent ketrec, ami előtt oly magabiztosan húztad le a rolót éveken keresztül.
Nem mellékesen a mi társaságunkban.
A fenébe. Ürességet érzünk a csapattársaiddal. A barátaiddal. Akikkel annyi de annyi felejthetetlen mérkőzést vívtál a hajdúsámsoni tornacsarnok szent borításán.
Sóhajt a talpunk alatt a csarnok talaja. Mintha valamit mondana. Közölni szeretne valamit, de folyton-folyvást elcsuklik a hangja.
Mondjatok már valamit!
Emlékszel?
Bacskai felpasszolja a labdát, Tar átveszi, lazán belsővel továbbtolja Taricskának, ő leheletfinom mozdulattal teszi bokából Pinczésnek. Peti csinál egy visszahúzós cselt és máris szökteti Menyhártot a jobb szélen. Zoli felnéz és már íveli fel Módisnak a hatos vonala elé . Amint megkapja a labdát , már üvöltöd is, hogy menjetek a paszulyra!
Ne hagyjátok lőni! Mondtad mosolyogva, lelkesen, tiszta szívvel.
Tükörsimán rajzolódik a tekinteted a mai napig előttem.
Olyankor nem törődtem veled. Töltöttem, tüzeltem a társaimmal együtt. Számtalan alkalommal állítottam röppályára a játékszert. Irdalmatlan mennyiségű labdagránátot zúdítottunk a portád felé. Te pedig mit sem törődve a közelgő veszedelemmel, fülig érő szájjal hatástalanítottad rutinos tűzszerészként a kapud fölé repkedő bombákat. De nemcsak az enyémet, nemegyszer jutottak hasonló sorsra a Tóth, Jakubecz, Bíró vagy Hajdu –féle meteoritok is.
Vetődtél, úsztál a levegőben, mit sem törődve a gravitációval.
Gyermekded mosollyal szorítottad magadhoz barátaid, csapattársaid, mindannyiunk kedvenc játékszerét, a labdát.
Tetted ezt jóval a hatvanadik éveden túl is, mit sem törődve a korral, az idő vasfogával.
Hatvanegynehány évesen. Példakép voltál mindannyiunk számára. Megmutattad hogyan kell ennyi idősen is igazán őszintén imádni ezt a játékot.
Számtalan alkalommal húztad keresztül a számításainkat. Ennyi idősen is remekül olvastad a támadásokat. S ha néha a mi elképzeléseink szerint alakultak a dolgok, akkor sem csüggedtél, magabiztosan űzted újabb rohamra a következő támadásnál a tieidet.
Fülig érő szájjal, tántoríthatatlanul.
Életerősen, fitten, őszintén mosolyogva.
Mert azt nagyon tudtál, mosolyogni. Nagy franc voltál. Igazi mókamester.
Fájó szívvel vettük tudomásul, mikor közölted, szögre akasztod a focicipőt.
Reális döntés volt , egy megfontolt ember bölcs cselekedete. Hiába a lelkesedés, egy idő után a szervezet benyújtja a számlát.
A térdizületek hihetetlenül megkopnak. Az agy tudja még mit kellene tennie, de a reakcióidő lelassul.
Nincs mese a test egyre tompább lesz.
A te korodban ez teljességgel természetes volt.
Fájó szívvel raktároztuk el döntésedet, és büszkék vagyunk, hogy egy csapatban lehettünk veled.
De miért beszélek múlt időben?
Hiszen legtöbbször győztesen vonultál le a játéktérről.
Győztes típus voltál, nem ismertél lehetetlent.
Még mindig nem értünk semmit.
Visszavonulásod után egyre kevesebbet láttunk. Elsősorban iskolai ünnepségeken, nyugdíjas találkozókon, a boltban.
Jó volt veled beszélgetni a régi élményekről, de feltűnt, hogy valami nem stimmel.
Hogy egyre kevesebbet mosolyogsz.
Visszatértél a küzdőtérre. Ezúttal azonban nem az ellenféllel, hanem a sunyi alattomos betegséggel kerültél szembe az arénában. Mi hiába rohamoztunk tucatnyian, félvállról elintéztél minket. A kór, az alattomos nyavalya viszont egyedül térdre kényszerített.
Pedig nagy harcos voltál. És biztos vagyok benne, hogy küzdöttél az utolsó töltényig.
Most azonban alulmaradtál. Nekünk pedig megszakad a szívünk.
Nagyon fáj mindannyiunknak.
Drága Sanyi bácsi!
Egy valamiért haragszom. Mint akkori csapatkapitánynak, illett volna elmondanod, hogy hamarosan eligazolsz. Azt hittük Örökre velünk maradsz. Szerződést kötöttünk, te pedig a sámsoni barátaid csapatát lecserélted a Mennyország FC-re. Pedig Európában már január végén lezárult az átigazolási időszak.
Bőven ráértél volna még erre. Számtalan csodálatos dolog várt volna még az evilágon.
Nem szép dolog.
De tudod mit öreg barátunk?
Pihenj, élvezd kicsit a csendet! Aztán ha feltöltődtél, kérd el Szent Józseftől az égi aréna kulcsát! Vedd fel a kesztyűd és melegíts! Ugrálj, szökkelj, mert eljön még az idő, amikor egy stadionban rúghatod a bőrt, a Bacskai, Tar, Tóth, Jakubecz, Horváth, Galla, Pinczés, Módis, Hajdu, Taricska, Menyhárt, Bíró aranycsapat minden egyes tagjával.
Ha azonban nem haragszol, mi még egyelőre nem igazolnánk. Remélem abban a csapatban csak jónéhány évtized múlva kapunk mindannyian szerződést.
Az ottaniak azonban nagyon büszkék lehetnek. Egy igaz ember, egy jókedélyű, őszinte férfi csatlakozott a soraikhoz. Egy igazi példakép húzott náluk szerelést.
Egy csapásra meg fognak kedvelni, hidd el! A vicceid, a humorod, a személyiséged és az isteni pálinkád lekenyerezi majd ottani csapattársaidat.
Csak egy csillag megy az égen.
Mi pedig látni fogjuk nap mint nap hogy ragyog, mert halott csak az ,akit az utódok elfelednek.
Te pedig legenda voltál. A legendák pedig sosem merülnek feledésbe.
Nyugodj békében öreg mókamester!
Fájó szívvel búcsúznak tőled egykori csapattársaid, a II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola tanári csapatának tagjai
Módis Tamás
blogszerkesztő