Üzenet

Meleg nyári nap volt. Nagy, pufók bárányfelhők úszkáltak az égen. Kertmoziba, kanálispartra, hepehupás futballpályára csalogató idő. Még javában tombolt a hőség, az emberek a medenceparton majszolták a zsíros lángos, csatos bambi kombót, a közparkok hangosak voltak a gyerekzsivajtól.
De nem…
A gyerekek még véletlenül sem a Tik-Tok zenékre vonaglottak, nem szelfikészítés közben visítoztak s grimaszoltak,  még csak nem is a Snapchaten húzogatták a filtereket egyik profilképről a másikra. Fociztak a salakon, melyből minden alkalommal legalább tíz dekányi került a tüdőbe, bringáztak a földutakon a tengelyig hatoló sárban, rágták a földről felszedett papsajtot, gombfociztak a betonasztalon és önfeledten kártyáztak a Turbó rágós papírral.

Úgy igazán tudtak örülni egymásnak.
1993-at írtunk.
Mennyivel más idők voltak.

De ebbe az utcába nem mennék most bele. Biztos vagyok benne, hogy szüleitek kismilliószor duruzsolták a füleitekbe, hogy össze sem lehet hasonlítani a régmúlt gyerekkorait a mostanival. Nincs is értelme. Ha egy internetes szavazást hirdetnék ezügyben, miszerint mikor volt jobb gyereknek lenni, öt percen belül iszonyatos energiával kilengene a mutató.
S biztos vagyok benne, hogy nem a jelenkor irányába.

Nem szándékom szentimentális húrokat pengetni. De minden sokkal másabb volt. Szerethetőbb, érzelemdúsabb világban éltünk.
1993. aug.31-ét mutatott a kalendárium. Ifjú tinédzserként, tojáshéjjal a fenekemen ott toporogtam elsősként az évnyitón az általam választott középfokú intézmény udvarán a százéves gesztenyefa alatt. Körülöttem boldog békeidőkbeli szétkopott padok, rozoga épületek, igazi ódon illat kúszott mindenünnen a bőröm alá.

Jó nagyot szippantottam a levegőbe.

Egy új világnak a szele süvített elementáris erővel az arcomba. Az új lehetőségek tárházának nyithattuk szélesre a kapuit. Előttünk volt az egész élet, csak rajtunk múlt, hogy mit kezdünk vele. Nem zavart, hogy az osztálytermünk mennyezete két gerendával volt kitámasztva hátul, hogy tele voltak repedésekkel a falak, mindennek tudtunk örülni. Boldogok voltunk, mert azt tanultuk, amit szerettünk, még ha néha a pokol legmélyebb bugyrába is kívántuk tanárainkat meg a tudományukat. Suli után órákig sportoltunk a tornateremben, átlógtunk csajozni a lánykoliba, szerelmes leveleket írtunk lámpafénynél, s mindenen istenien szórakoztunk.

Hej, de szép idők is voltak!

Sok baráttal, tanulással, sporttal, közösséggel.

Nem volt digitális tábla, tablet, de még okostelefon sem. Mégis tudtunk örülni mindennek. Ember lett belőlünk.

Elrohant az idő. Nektek már az öletekbe pottyan készen minden. Most, hogy megállok a gyönyörűen megépített, igazi ékszerdobozként funkcionáló gimnáziumunk előtt, elgondolkodom.  Tele vagyok érzelmi töltettel, régmúlt és a jelen emlékképeinek pillanatai sorjáznak előttem.

S bár úgy gondolom, nekem sokkal jobb és tartalmasabb gyerekkorom volt, mégis irigyellek benneteket.

Hisz te, hajdúsámsoni gimnazista, s szakmát helyben tanuló, most igazán büszke lehetsz! Nap mint nap mámorító és furcsa pillanatokat élhetsz át!
Úgy érezheted magad, mint a Pál utcai fiúkban a már nagybeteg Nemecsek Ernő, akinek az az idióta Gittegylet csupa kisbetűvel írta a nevét a naplóba, s akit hirtelen Boka közlegényből kapitánnyá nevezett ki. Jogosan kérdezheted: Tényleg a miénk? Tényleg a mi iskolánk, a mi életünk?

Nem győzhetsz eléggé felocsúdni az álmélkodásból.

Nagyon becsüljétek meg, hogy ilyen környezetben dolgozhattok! Hogy a legmodernebb technikai eszközök, jól képzett tanárok vesznek benneteket körül. Szeressétek ezt a kis ékszerdobozt, mert itt minden adva van ahhoz, hogy a későbbiekben egyetemre mehessetek, vagy jó esztergályossá, szociális munkássá, gépésszé, hegesztővé, igazán jó szakemberré váljatok! Tanuljatok alázattal, aknázzátok ki a bennetek rejlő lehetőségeket!

Itthon vagytok. Nézem a gyönyörű aulát, a tantermeket, a számzáras belépőkódokat, s felsejlik az elmémben a gerendákkal kitámasztott tantermem. Mosoly terül el az arcomon. S arra gondolok: ennél hatásosabb üzenet nem nagyon létezik az utókor számára.
Érezzétek, mekkora lehetőség van a kezetekben! Ragadjátok torkon, hozzátok ki magatokból a legtöbbet! Most még megtehetitek.

De ne feledjétek: Hiába a cukormáz, önmagában nem garancia a sikerre. A külső szépséghez szervesen hozzátartozik a belső harmónia. Ezt pedig ti kell, hogy hozzáadjátok ebben  a gyönyörű épületben!  A kettő megfelelő elegye szükségeltetik ahhoz, hogy megvalósuljanak céljaitok!  Tartsátok észben: három dolog van, amit sosem kapsz vissza az életben: a szó, amely már elhangzott, a pillanat, amit elszalasztottál, és az idő, ami eltelt. Vedd hát saját kezedbe a sorsodat, a körülmények maximálisan adottak!

S ha néhány év múlva netán visszaolvasod a gondolataimat: hidd el, iszonyatosan hálás leszel érte!

Nemecsek sajnos meghalt, nem élvezhette az előléptetésével járó előnyöket. Tiszavirág életű volt a boldogsága. A neve azonban fennmaradt örökre az utókor számára. A lehetőség nektek is adott: valósítsátok meg magatokat, sorsotok a kezetekben!

A háttér immár maximálisan adott hozzá.

Használjátok ki ezt a remek lehetőséget!

Mi nagyon büszkénk lennénk, ha így lenne!

Eredményes tanévet minden középfokú tanulmányokat folytató diákunknak IS a COVID 19 árnyékában!