...Elfekve, mintha a légüres térbe bimbóztam volna bele, úgy
...Lebegek, magam alá dúcolva takaróm, s párnám, így teremtem meg saját kényelmemet
...Hanyatt fekszem, kezeimet összekulcsolva mellkasomra ráhelyezem
...Ilyenkor ruhanemű nem leplezi testem, még az apróbb, kifinomultabb részeket sem
...Nekem így kényelmes, a szoba félhomállyal mereng bele a semmibe, a valóság színei épp torzulóban vannak
...Már nem vagyok önmagam, ebben a pillanatban védtelenné válik testem, őrzője a magány, hisz senki sincs mellettem
...Elillanok, tova tűnök, láthatatlan vagyok, legalábbis ezt hiszem
...Saját tudatom játszadozik érzékeimmel, néha azt se tudom, mit testesít meg
...Egyszer csak kővé dermedve zuhanok belefele a végtelenbe, se szárny, se légellenállás
...Semmi nem akadályozza, hogy a mélybe vetüljek
...A színek folyamatosan változóban, sokukat meg sem tudnám nevezni, ha valaki kérdezne felőlük
...Dehiszen színvak vagyok, ez az, amit biztosan tudok, van hogy saját színeváltozásomat is alig ismerem fel
...Még mindig csak zuhanok, sehol egy ág, se kötél, melyek segítségemre lennének, csak ez a fránya szakadék
...Már nem kényelmes, legszívesebben kimenekülnék innét, de nem megy, valami vagy valaki kénytelen-kelletlen itt tart
...Megnevezni nem tudom, csak egyre jobban érzem erejét szüntelen, mellyel magával ragadott, s nem ereszt, akkor sem, ha kérlelem
...Hírtelen testem megremeg, végre földet érek, s felébredek
...Körültekintek, kifújom magam, érzem, hogy zaklatott vagyok, lassan megnyugszom, itthon vagyok!