Apró Édenben…
Elvetem tudatom magjait, most én teremtek…
Alkotás közben kezeim finoman remegnek…
Olyan ez, mint mikor az orvos óvatosan operál…
egy rossz mozdulat, és elköveti a végzetes hibát!
Dilemma előtt állok, most akkor mit és hogyan?
Mi van akkor, ha az a bizonyos mag meg sem fogan?
Mikor tudom majd, hogy elég jó, avagy rossz lett –e?
S ha rosszul döntök, majd Mindenki azt mondja: „Ő tette!”
Most még csak válogatok az összetevőkből…
Biztosra akarok menni, hogy később keveset kelljen gyomlálni…
Nem tűnik nehéznek, remélem a végén a szikra majd feléled…
Türelem, akarat, elfogadás, szeretet, s egy kis lelkiismeret…
Hajlam a jóra! Talán mindközül ő a legékesebb…
Ha úgy adódik, a Nap majd eltünteti az apróbb réseket…
A természet besegít nekem, hiszen ők tökéletesek…
A legfontosabb dolgot védik ők, a legszebbet: az életet…
Akkor mit tegyek, ha a termés férges lesz?
Nézzem végig kínjukat vagy kiírtsam az összeset?
Nem biztos, hogy én ezt az egészet vállalom…
Úgy érzem, a végén nagy lenne a fájdalom…
Lehet, hogy még várat magára eme becses tervem…
Kétszer is meggondolom, hogy elmém… mit, miért tervez?!…
Felelős leszek mindazokért, akiket a végén teremtek…
Ész nélkül ezt nem lehet…nem lehet, még keresem az ihletet!...