Az a bizonyos ház…
A konyhánk ablakán napjában többször is
kitekintek az utcánk páratlan oldalában lévő utolsó ember lakta házra.
A teljes kilátást egy szőlőlugas töri meg.
Galambok nászából származó tollakat fú, onnét, kertünkbe a postás: a szél
mindegyiken írva van a boldogság.
Ha kicsit közelebb engedjük szívünket, akkor a kapu előtt egy csodás,
trombitához hasonló virág üdvözöl bennünket.
Egy diófa öleli át árnyékával gondoskodón a ház nyugati oldalát,
mint pajzs óvja a szorgos anyóka minden mozdulatát.
/Innen elvesz, s oda tesz, látom rajt’, ő sose rest!
S ami nekem még tetsző pillanat, ahogyan az idős hölgy, s apóka
a teraszon ülve, az évszakokkal együtt lassan megőszülve merengnek a holnapon.
Én azt látom, szeretik egymást, nem is vitatható eme őszinte
emberi érzés. A bácsika most is ott pihen, mikor ismét útra kél, járókeret hű segítője,
nem viszi őt e háztól messze…
Beteges, s ezért mozgása szaggatott, minden egyes lépése
alaposan átgondolt, megtervezett. Talán a háború tépte sebek, talán
a lábak…, azért oly nehezek.
Fel nem adja ő sem!
… közel a vasút, érkezése mindig zajt húz magával a levegőben
A sínek felé eső részét a háznak még nem láttam, de az bizonyos,
hogy kettejük között napraforgók pipáznak a déli napon.
Oly rejtélyes nékem –e lak, oly titokzatos, mint bányató medrében a halak,
ismét áthaladt egy tehervonat, s törte meg a nyugodalmat. Meglehet a bácsi
épp számlálja a vagonokat.
Gondolatban ő maga is rakodik reájuk a megélt gondokból, emlékekből,
az együtt szőtt közös múlt zordabb eseményeiből, élményeiből, az is lehet, hogy csupán
csak kémleli a mindennapos jelenséget.
Abban a házban lakik a hűség, ott ül az ablakban az őszinteség, fogason kapaszkodik a bátorság,
s áll megrendíthetetlen a régi kályha mellett a bizalom.
A szeretet is ott van
az egymásba fonódott karokon. Ők már nem számolják az együtt töltött éveket.
Borsos Tamás
pedagógus