A tavasz éneke
Vonósok, fúvósok, pengetősök hadát kelti a szellő,
hogy kezdjék el játszani a tavasz mámorító dalát!
A tél néhol zord hangjegyei után, most már csak a
lágyabb, s rendezettebb hangok útján szárnyal a világ.
Búcsút int a természet a lelassult téli zenének, madarak
áriája rázza fel, s ha kell, hívja életre a még szunnyadó fákat,
melyek között a pók fonja majd büszkén, a
játékos hangjegyek vonalrendszerét.
Ébredésük után a fák küldik tovább a szólista madár dallamát.
Azt beszélik ők, egymás között, vajon idén otthonukba, melyik
énekes madár költözött…? Vajon a gerlepár tudja-e, hogy kecses
fészküket, a cinegének sikerült bérbe vennie?
Fülemüle csalogatja elő, az emberi fül számára, oly előkelő ritmikát.
Pacsirta tanítgatja tanoncainak a helyes kottaolvasást, s az írást.
Karmesternek sem utolsó, ezt se felejtsük el, reggeltől estig csak
vezényel, s tölti meg kellemes zenével, a mézédes erdőt és mezőt.
Nem játszik ő félreérthető hangzókat, csak a bút űző, s a kedvcsináló
buzdító indulókat. Megunhatatlan hallgatjuk vidáman a kórust minden nap,
olykor-olykor gyorsan lejátszódó hangversenyek morajlása zendül fel újra,
a felkelő Nap változatos színpompája alatt. A holló, néha mint köszörületlen
olló vág közbe, s rondít bele a csodaszép darab kellős közepébe.
Felüti fejét a merész kékszajkó is, folyton-folyvást szajkózza, s ismétli
mások dalát, általában ő szokott lenni a kánon vagy a vokál.
Szopránnak sem lenne utolsó, de egy madár, nem csinálhat tavaszt, ezt tudjuk jól!
Néhány seregély ült kint a terebélyes fa erkélyén, kicsit sertepertélt a sereg,
a végére azért csak megszületett a várva-várt, bámulatos virtuózok remekműve.
Felbukkant egy újabb, híres szereplő, az énekesek közül ő a legkésőbb érkező.
Csőre ismét pompás hangokkal lepi meg a burjánzó, viruló, tavaszi tájat.
A lemenő Nap végén ő lesz az, ki lezárja a zenei tárlat utolsó befejező részét.
Csalogatja, s hívja újra életre az erdőt, s tartja fenn minden élőlénynek a kedvét.