Mennyi mindent adtál,
pedig teljes valómban,
még meg sem kaptál
csak ember voltam a
falóban.
Mennyi mindent kaptam
s én, semmit sem adtam
neked: Te magadból juttattál
nekem, s a végén – végre
magamat adtam neked!
Abban a pillanatban, mikor
hozzám ért karod, vált
számomra világosság, hogy
élni akarok!
Félni nem akarok attól, mi
majd egykor belemarkol
kis szivembe, s visz tőlem
Téged, el…el…el a sötétbe…
E kötelékbe, mely közted
s köztem megérlelődött, azokban
az áldott hónapokban, mikor csak én
számítottam: már akkor is szeretetedért
áhítoztam!
Belülről, veled együtt tekintettem
meg világunkat, mely megvalósíthatja
álmainkat, olykor pedig a szürke
jövőre irányíthatja ideáinkat…
A legnagyobb alkotók között
tartalak téged számon,
ezen a világon, s túl!
Bárhogy is ragyogjon fényes
csillag az égen, drága életed
én mindennél jobban féltem!
Jelened: meghatároz engem!
Érintésed: felüdíti testem!
Bármilyen resten is essek el
sokszor, a te biztató-odaadó
hangod irányítja sorsom
minden mozzanatát!
Hogy mit hoz tán a jövő,
mely egy egyre torzulóbb
tükör képében jelenik meg?
Már nem számít!
Együtt megoldjuk, s majd
feloldjuk a zárat, mely
szíveinket zárja el egymástól!
Belőled, s általad töltődöm
majd föl, mikor már nem
töltöd föl az ember
porhüvelyét lélekkel, csak
mégy tovább egy élettel
messzebbre: kicsit talán
rettegve…
Megvallom őszintén, drága
édesanyám…kicsit talán
én is rettegek, tudom ezt
tőled sosem rejthetem!
Ölelésed s ölelésem;
Szereteted s szeretetem;
Legyen záloga, az
örökkévalóságig tartó
kapcsolat jelének!
Remélem, sosem esek
annyira messze tőled,
ahogy azt az almafa
gyümölcse tette régen.
Őrizem téren, s időn
túl is lényedet, mert
számomra: ez az
örökkévaló lételem!