Íme, újra itt, szívemben játszik
a ti-ti, ti-ti, néha tá-ra vált
mikor a lélegzet egy időre megáll.
Fal fele fordult a világ,
sötét horizontot öltött a táj,
egyre mélyebb színekbe megy át,
s vált perspektívát a magány.
Félelem diktálja most a szavakat,
csak dadogva adok hangokat
érzelmeim mikéntjéről. úgy forrnak
fejemben a gondolatok, hogy lassacskán
már azt sem tudom, mit
mondhatok ki, s mit nem…?
Minden, amit láttam ezelőtt
most egy láthatatlan tükör előtt
törpül el szertelen. Fejdíszem a
verejték, mi majdcsak palástként
borul görnyedt testem fölé.
Moccanni sem merek, már
az erekben sem úgy pereg
a vér, s így vállnak lassan
izmaim görcsösen merevvé.
Félek! Magamban vagyok
magam…vigasztalan!
Van még itt valaki hasztalan
lélek rajtam kívül is…?
Mi lesz velem, ha kihűlt szívet
visz át kénytelen a Révész a
túlpartra… és megint csak a
sötét vár viszont akarva-akaratlan,
s ontja magából a végtelen iszonyt…?
Se kép, se hang, se oltalom,
csak egy óriási kihűlt alom,
mi felett egy meg nem valósult
álom lebeg, melybe még a képzelet
is beleremeg.
A szárny többé nem szánt égboltot…
A száj többé nem mond bájos szavakat…
A tudat többé nem mutatja, s kutatja a
meg nem értett okokat…
S a szív többé nem hordozza a csonka,
be nem teljesült vágyakat.
Írta: Borsos Tamás
pedagógus