Holdfényben…
Képzeld csak el, ma éjjel
minden csillag érted ragyog fel!
Egyesével gyújtom meg neked őket,
ők mutatják majd a végtelen időket,
melyeket egymás nélkül töltöttünk, de
őszintén egyikünk sem kérte…
Kérlek ragyogj rám!
Most már tudom, hogy
az a fényfolt te voltál.
Vörösen izzó szerelmet
gyújtottál a magánytól
kihűlő szívemben.
Mint hullócsillag, úgy
hullanánk egymás ölébe,
s kívánnánk egymásnak
ezerféle odaadó szerelmet.
Kérlelhet bármit az
ég kék madara, elbűvölő
mosolyod volna életem
egyetlen varázsszava!
Úgy fogadnám be
tündöklő sugaraid,
ahogy a Föld fogadja
be a Hold igéző
sugarait.
Most még erősebben
ragyogsz énbennem,
ezzel erősítve fel
lelkemben a kihunyt
fényeket, s újra táplálod
kérlelve, a soha ki nem
alvó szerelmet…
Az, hogy e világon vagy
vágyakozó szívet ad.
Testet ölt bennem
fényed, nálad igazabbat
egy ember sem kérhet!
Csak ülök a Hold
felemelő fénye alatt,
s eme pillanat? Érzelmeim
végtelen hada cikázik a
fényekkel együtt az égbolton,
ha tehetem, ezt a fényt soha
ki nem oltom…
Lassan eltűnik szemem elől
a kis világító vakító fénye,
én már csak hiányodtól félve
merengek végtelen sötétben.
De mindvégig hiszek abban
a fényben, melyet te gyújtottál,
s hívtál életre bennem!
Te drága fénye e Földnek!
Vajon kicsi szíved már hányszor
kérte, s vágyta az ölelőt?
A bátorítót, s az óvót, a téged
soha el nem hagyót? Az ismeretlenbe
is veled tartót, s az őszintén szeretni
tudót? A szerelmes hőst, ki ha kell
bármilyen akadályt legyőz, csakis Érted…?
Még egyszer kémlelem a horizontot,
s keresem rajta azt a fény foltot, mit
a Hold magából ontott, hiányodat most
még magamba fojtom, akkor nyugszom
majd meg végleg, hogyha ismét érhet
véget nem érő fényed!
ÍRTA: BORSOS TAMÁS