Nézem…
Nézem, ahogy a fény meghajlik az üvegen
palástja ékesen rám mered,
csak úgy izzik aurám,
ma a természet ölti reám a ruhát.
Fejemen keresztül fertőtleníti tudatom,
oly forró, csak úgy pattog, serceg az arcomon,
hagyom, hadd áramoljon szabadon,
betelni véle nem lehet, nem tudok!
Engedd át magadon!
Úgyis átlát rajtad…
Ne tápláld haragod!
Eddig is szüntelen faltad…
Ágyékkötőm a múlt,
levetném magamról,
már próbáltam sokszor,
orcám szégyenbe borult.
Az erős fényben mind átlátszók vagyunk,
átvilágít, mint röntgensugár,
amint melege a fénynek,
mi is fölfelé szárnyalunk,
fénysebesen az égbe.
Borsos Tamás