Rendre utalva
Óh ti hatalmas hegyóriások,
kérlek figyeljetek most énreám!
Esendő ember vagyok,
Nékem nincs díszes koronám…
Hogy is volna, azt ki kell érdemelni,
s nem elég csupán a véres diadal!
S egymásból a lelket végleg kioltani,
még akkor sem, ha mámoros a dal…
Adjatok hát nékünk földieknek jó tanácsot,
mélyben élünk, s a gödröt mi magunk ástuk!
Már nem látjuk a természetben a hű barátot,
mi vagyunk a bűnösök, lassacskán belátjuk…
Óh ti kellemes, ékes szelek,
fújjátok ki szemünkből a sok piszkot!
Az embert már jól ismeritek,
nem látja, ha maga alá piszkított…
Most titeket szólítalak morajló tengerek:
mióta próbál betörni titeket is az ember?
Ti ismeritek igazán, mi az, hogy tisztelet,
láthatná már végre, hogy csak gazember…
A Föld is könnyes szemekkel tekint reánk,
sokat simogatott, ölelt, s óvott, ha kellett!
Nélküle nem vagyunk mások, csak árvák,
ezután fákat teremt majd, emberek helyett…