Folyamatos áramlásban. Sosem tud megülni egy helyben. Állandóan megújulásra törekszik, kreativitása határtalan. Mosolygós, lelkes, a gyerekek imádják. Rendkívül fiatalon az élet számos területén büszkélkedhet sikerekkel. Tánctanár, író, ma már leginkább pszichológus. Amibe belekezd, a legnagyobb lelkesedéssel és elánnal végzi, lelkesedése határtalan. Rendkívül választékos szókinccsel bíró igazi egyéniség. Mondanivalójának súlya van, igazi szellemi feltöltődés. Nem utolsó sorban fenomenális humorral bír.
Kedves Olvasóink!
Vendégszoba rovatunk vendége ezúttal Verdes Lilla, iskolánk pszichológusa, akivel közelmúltról, munkáról, pszichológiáról, a gyerekekhez és kollegáihoz fűződő viszonyáról, hobbijairól, célokról és számos érdekes dologról beszélgettem. Fogadják szeretettel!
Stílszerűen kezdeném:akarsz róla beszélni?
Á, egyszerűen imádom ezt a kérdést! Annak ellenére, hogy a pszichológusok számára egyfajta sztereotipikus, kissé gúnyos megszólítás, én előszeretettel használom, mint önirónia, olyan nehéz helyzetekben, amikor oldanom kell a hangulatot egy társaságban. Mindig nevetés a vége… Ezúttal majd kiderül. Bátor leszek, igent mondok!
Két évvel ezelőtt nagy lelkesen számoltál be iskolánkban egy nagyobb hallgatóság előtt sokoldalúságodról: írás, tánc, tanítás, pszichológia. Jelenleg mi a sorrend, mi élvez elsődleges prioritást?
Két év alatt sok víz lefolyt a Dunán, és mivel számolnom kellett azzal, hogy egy nap számomra is csak 24 órából áll, rájöttem, hogy az egyik ,,szerelem-szakmától” el kell, búcsúzzak, hiszen képtelen vagyok folyton folyvást osztódni. A regényírástól köszöntem el, legalábbis egy időre biztosan. Ehhez, mint harmadik munkakörhöz még csatolni kellett volna egy időnyerő szupererőt, hogy képes legyek tovább folytatni, hiszen úgy vagyok vele, hogy amibe belekezdek, azt végezzem maximálisan, vagy inkább hagyjam. A pszichológusi pálya a munkaidőm megnövelésével vált elsődlegessé, napi 8 órában, délutánonként pedig tánctanárként és koreográfusként továbbra is igyekszem helytállni, fejleszteni a gyerekeket és önmagamat.
Többször említetted már a korábbi években, hogy mennyire érdekel a pszichológia. Mit jelent számodra ez a kifejezés?
Talán azt, amit valójában is jelent ez a szakkifejezés: a lélek tanulmányozását. Elképesztő foglalkozásnak tartom, de komolyan! Hihetetlenül érdekes az, hogy az embert a viselkedéses jegyeiből meg lehet ismerni. Másképp látom azóta az embereket. A pszichológia megtanított arra, hogy mindennek mögé nézzek, és sose a felszínből induljak ki. Beül hozzám valaki (akár egyszeri alkalommal, akár rendszeresen), és az én dolgom az, hogy igazán figyeljem és megértsem, hogy valójában miért cselekszik úgy, ahogy. Elszólásokból, hanghordozásokból, viselkedéses jegyekből kapok egy sok ezer darabos puzzle-t, és az a feladatom, hogy a kis darabokból kirakjam az ő saját kis képet, melyet ha sikerül szembesíteni a páciensekkel, akkor megtörténik a katarzis. Rájönnek saját működési mechanizmusaikra. Megtudják és megértik, hogy viselkedésük egy puszta tünet és segítségkérés egy valóban fontos és megrázó esemény kapcsán, melyet már másképpen értelmeznek, hiszen kívülről látják, egy új szemszögből. Ezt követően pedig egy olyan megküzdési módot próbálok nekik átadni, amivel a későbbiekben, ha nehézséggel találkoznak, talán másképpen oldják meg, vagy érettebben lendülnek túl a dolgokon. Tudom persze, hogy a pszichológia nem varázstan. Tudom, hogy bár beszélek valakivel heti egyszer, ő ugyanabba a körülménybe megy haza. Tisztában vagyok azzal, hogy a háttere nem fog változni, talán soha. De! Ha már a gyermek felnőtté válva, másképpen dolgozza fel, máshogyan értelmezi azokat a nehézségeket, amik őt folyton érik, ereje lehet később kitörni.
Immár második éve dolgozol iskolánkban pszichológusként. Milyen volt a kezdet, s az idő előrehaladtával hogyan éled meg ezt az időszakot?
Kezdetben félállásban kaptam lehetőséget, amit az idő előrehaladtából fokozatosan emeltek, először napi hat, majd nyolc órára, hiszen az igény folyamatosan nőtt. Meglepően már az első héten érkeztek megkeresések szülők és tanárok részéről egyaránt, hogy lenne egy pár gyerek, akivel foglalkozhatnék. Örültem nagyon, hogy az intézmény diákjai és dolgozói ilyen nyitottak a pszichológia felé. Szerencsére nem sűrűn találkoztam negatív attitűddel, mely szerint egyfajta vesébe látó mumus lennék. Inkább tartanak a gyerekek egy mindig mosolygós ,,tanár néninek”, akinek van egy ,,titokszobája”. Mára már 50 diák jár hozzám heti, vagy kétheti rendszerességgel aktívan és lelkesen. Boldog vagyok, hogy szeretnek jönni, hogy nyitottak és a bizalmukba fogadtak. Úgy gondolom, e nélkül nem is tudnék eredményesen dolgozni velük, hiszen ahhoz, hogy a gyerekek együttműködőek legyenek, elengedhetetlen a szimpátia. Úgy érzem, hamar megismerkedtem az osztályokkal és valahogyan mindig összetalálkoztam azokkal a karakterekkel, akikkel imádok dolgozni.
Nehezebb a munka, mint amire számítottál? Mi lendít át a nehezebb pillanatokon?
Őszinte leszek… míg meg nem érkezett hozzám az első gyermek, addig kissé féltem attól, hogyan is kell majd igazán jól csinálni, hogyan is építsem fel a különböző alkalmakat változatosan, de mégis eredményesen és célorientáltan. Aztán rájöttem, hogy mivel minden gyermek teljesen egyedi és önmagában megismételhetetlen, így hagytam a sémákat, és megpróbáltam maximálisan rájuk hangolódni. Minden energiámmal őket figyelem, próbálom feltérképezni a személyiségüket, megismeri az életüket, hogy a lehető leghatékonyabban segíthessek. Változatosan dolgozom velük, gyakran spontán, új gyakorlatok megalkotására adnak inspirációt személyiségükkel, így nagyon élvezem ezt a munkakört. Többnyire tehát pörgök velük egész nap, azonban néhányszor velem is előfordult, hogy az igazi trauma felszínre törése, az a bizonyos katarzis, amivel dolgoznom kell, megviselt. Úgy éreztem ilyenkor az óra végére, hogy képtelen leszek átállni a következő foglalkozásra, de szerencsére vannak még hétköznapi hősök, akik talán nem is tudják, mennyit segítenek rajtam a nehezebb pillanatokban. Egy-egy nehéz órám után, ha kilépek sétálni a szünetben, és átölelnek a gyerekek, hoznak egy-egy rajzot, melyet otthon készítettek nekem, vagy találkozok kollégákkal, akik jópofa könnyed humorral megnevettetnek, nem is sejtik, mennyit segítenek nekem ezzel feltöltődni a következő órámra. Végtelen hálás vagyok ezekért az aprónak tűnő kis szeretetcsomagokért, melyekkel átlendítenek és újult erővel kezdek neki a következő foglalkozásnak.
Esztétikus gyerekmunkák
Mi volt eddig a legkellemesebb pillanatod az elmúlt több mint egy évben?
A gyerekek felöl érkező őszinte szeretet. Amikor tisztán érzem, hogy ragaszkodnak, kötődnek és szívvel érkeznek. Szeretet és öröm ragyog a szemükben és a mosolyukban. Ezek a legkellemesebb pillanataim, melyekért érzem, hogy megéri minden erőfeszítés. Tudva azt, hogy mennyit jelent nekik az a néhány óra.
Milyen visszajelzést kapsz a gyerekektől, kollegáktól, szülőktől?
Szerencsére többször is volt már példa arra, hogy egy-egy sorsot és maladaptív magatartásformát sikerült megváltoztatnom. Ehhez persze a gyermek együttműködésén túl sokat jelentett a pedagógusok partnersége, őszinte odafigyelése, illetve a szülő aktív együttműködése. A velük történő többszöri konzultációk során több esetnél is kimondhattuk két év alatt is, hogy a gyermek nyugodt és kiegyensúlyozott lett mind az iskolában, és otthoni környezetben is, egy valódi team-munkának köszönhetően. A viselkedésbéli javulást kontrollmegfigyeléseim is megerősítették a pozitív visszajelzések mellett. Ezen kiugróan sikeres történetek mellett a legtöbb esetben is némi javuló tendenciáról számolnak be a kollégák, így tudom, hogy milyen úton haladok. Előfordul azonban az is, hogy küzdünk, küzdünk, de szemmel látható javulás még nincs. Ilyenkor külön odafigyelek egy-egy gyermekre és nagyobb hangsúlyt kap, hiszen bízom benne, hogy idő kérdése, és megtaláljuk a kirakó maradék kockáit is. Elvégre szeretem a kihívásokat, és felkészülök arra is, hogy bizonyos életutak mögött több darabkát kell megtalálnom, míg összeáll a kép.
Ha viszont választani lehet, a gyermekrajzok a személyes kedvenceim. Úgy vélem, az ő érzésvilágukat kiválóan visszaadják azok a képek, melyeket ajándékba készítenek. Így ellenőrzöm magamat, hogy valóban odaadóan foglalkozom-e velük.
Úgy érzed, hogy a helyedre kerültél az életben?
Érdekes, ezen már sokszor gondolkodtam, hogy bár még csak 25 éves vagyok, mégis azt érzem, hogy megtaláltam az utam. A munkám a hivatásom, maximálisan ki tudok benne bontakozni. Stabil párkapcsolatban élek, teljesült egy gyermekkori álmom is a nyáron: van egy aranyszőrű cocker spánielem, akit kisgyermek módra kényeztetek. A nap minden percében érzem és tudom, hogy önmagam lehetek, hogy hasznos, amit teszek azzal, hogy másokon segítek. Hogy megéri küzdeni és másokért élni. Hiszem, hogy az élet visszaad mindent, amit mi adunk másoknak. Gyakran vezetek úgy (mert kábé csak ott van időm ,,pihenni”), hogy nézem az eget (és persze az utat) és hálát adok, amiért így élhetek. És felnézek most is, és újból megköszönöm szívből. Illetve megfogadom ilyenkor, hogy továbbra is igyekszek mások felé alázattal és odaadással fordulni, igyekszek mindenkivel jónak lenni, hiszen megéri. Minden helyzetben megéri, mert az élet visszafizeti a sok jót, amit másokkal teszünk.
Boldog párkapcsolatban
Teljesnek érzed a jelenlegi életedet? Mi biztosítja az egyensúlyt?
Teljesnek érzem, abszolút, bár nem gondolnám, hogy egyensúlyban van. A sok munka és odaadó figyelem mások felé akár az iskolában, akár a táncon azzal jár, hogy kevesebb időm van a családomra és a barátaimra. Boldog vagyok munka közben 8-tól 4-ig a suliban és 5-től 8-ig az egyesületben is, de kevésnek érzem azt a két napot a hétvégémből, amit a párommal és a családommal tölthetek. Hétköznap nem tudom tartani az egyensúlyt, mert másokért sajnos néha fel kell áldoznom olyan pillanatokat, melyek szintén fontosak. Nem tudok elmenni babaruhát nézni délután a várandós húgommal, shoppingolni és moziba menni barátnőimmel, vagy vacsorázni a párommal. Hétköznapjaim a hivatásomról szólnak és hétvégén igyekszem jelen lenni a családom életében. Mutatni, hogy itt vagyok, nem tűntem én el, ,,csak dolgozom”. Ezt sokat hallják és szerencsére elfogadnak így. Hogy Ákost idézzem: ,,Csak időt, én nem kérek mást!”
Ha nem dolgozol, hogyan, mivel tudsz kikapcsolódni, relaxálni?
Vagyis ugorjunk a hétvégére és a nagyobb szünetekre! Legjobban a családommal, barátaimmal és a kiskutyámmal töltött idő kapcsol ki vagy az, amikor sorozatot nézünk a párommal. Ezek azok a pillanatok, amik nem a munkáról szólnak, hanem minden másról. Ilyenkor újult erővel vágok neki a hétfőknek és pörgök maximumon.
Az imádott kiskutyus
Ha egy mondattal kellene kifejezni: kicsoda Verdes Lilla valójában?
Egy hasonlattal élnék. Verdes Lilla talán olyan, mint egy kis fecske: azt mondják rá, hogy egyedül nem csinálhat nyarat, de ő csak azért is megpróbálja.
Milyen pluszokat adott az életedben ez az új munkakör?
Rájöttem, hogy egyfajta karakter különösen vonz. Nagyon szeretem azokat a gyerekeket, akik kissé agresszívak, de tele vannak szeretettel, akik elképesztően okosak, de mégis lázadnak a szabályok ellen. Ez a típus valahogy megtalál engem, és kötődni kezd valamilyen szinten. Erre édesanyám azt mondta, hogy ,,nem baj, fiam, ilyen gyereket kapsz az élettől, hogy ha szereted, hajrá, kezeld!”
Mire tanított meg téged ez a hivatás?
A lehető legfontosabb dologra. Arra, amire már a Diseney mesék is próbáltak megtanítani gyermekkoromban: az őszinte, feltétel nélkül szeretet a kulcsa minden pozitív irányú változásnak az életben. Hinni magunkban, és bízni a másikban.
Van-e valamiféle pedagógiai hitvallásod?Ha igen, mi az?
Hiszem, hogy azok a gyerekek, akik járnak hozzám, nem betegek! Beteg gyermek a pszichiáterhez jár, és gyógyszeresen kezelik. Én nem ilyen típussal dolgozom. Hozzám egészséges gyerekek jönnek, akik élethelyzetükből vagy korai sebekből fakadóan érzékenyebben és ingerültebben reagálnak bizonyos tényezőkre, és én azért kellek nekik, mert egyfajta megküzdési módot átadva segítek, hogy kilábaljanak a nehézségeikből. Hiszek bennük, hogy közös munkával ezt el is érjük.
Ha nem pszichológusként dolgoznál, milyen területen tudnád még elképzelni magad jelenleg?
A koreográfusi munka elképesztően kreatív, imádom csinálni azt is délután, de mégsem tudnám elképzelni már, hogy pszichológusi szerep nélkül valaha is folytassam a pályámat. Az egyetem alatt egy teljesen új szemléletet adott az emberek felé, és az életem szerves részévé vált ez a szerep.
Kutyasétáltatás közben
Milyen generációs különbségeket látsz a mostani és tíz évvel ezelőtt ballagott te korosztályodbeli gyerekek között?
Felsősök tekintetében a ,,z”, alsóban már helyet kap az ,,alfa” generáció, mely ugye a modern technika következtében teljesen másként működik, mint a mi ,,y” generációnk. Én abban a korban voltam még gyerek, amikor nem létezett a mobiltelefon (vagy legalábbis nekem nem volt), internetünk középiskolás korom végén lett, így szerintem nekünk ,,y” generációsoknak betekintésünk van mindkét oldal felé, Mi lehetünk a híd az ,,x” és a ,,z” között, hiszen úgy kezdtük életünket, ahogyan szüleink, és úgy folytatjuk, abban a technológiai világban még mi is fiatalon, ahogy a mostani tizenévesek. Ennek köszönhetően megértem, mit jelent valaki számára facebookon ismerkedni és a telefonon kapcsolatot tartani, de többre tartom jóval a személyes helyzetet, a kézzel fogható játékot és a kreatív gyakorlatokat. Ezt a híd metaforát, mint összekötő elem a generációk között gyakran alkalmazom az iskolában. Foglalkozások elején helyet kapnak a mai dolgok: számítógépes játék, youtube videók elemzése vagy a messenger üzenetek és hangulatjelek értelmezése, majd fokozatosan átváltok a való életre és óra végére már csak beszélgetünk és kétkezi játékokkal vagy elemekkel dolgozunk.
A környezet amely körülvesz, mennyire tesz elégedetté? Biztosított minden feltétel, ami az eredményes munkádhoz szükséges?
A pszichológusi szobámmal maximálisan elégedett vagyok. Azon túl, hogy felszereltségét tekintve olyan, mint amilyet az Etikai Kódex elvár tőlünk, pszichológusoktól, kijelenthetem, hogy van egy varázsa. Többen visszajelezték már, hogy nyugodt, kellemes a légköre, a sok falra ragasztott ajándékrajz miatt árad belőle a szeretet és a pozitív hangulat, valamint azt figyeltem meg, hogy aki belép és körülnéz, egy mosoly után hosszan kifújja a levegőt. Elengednek egy sóhajt, akár egy terhet, már rögtön az elején. A szoba nagy ereje ebben rejlik, titokba zárva, mélyen elrejtve őrzi és hordozza mások fájó emlékeit.
Hány órában dolgozol, mit tartasz a legnagyobb kihívásnak?
Korábban már utaltam rá, hogy idén szeptembertől teljes munkaidőben vagyok jelen az iskolában, valamint 50 gyermek jár hozzám rendszeresen, amibe nem számolom bele az azonnali vizsgálatokat, melyek komoly krízisből fakadnak. Ezzel gyakorlatilag elmondtam a legnagyobb kihívásomat: összeegyeztetni az órarendet úgy, hogy minél több gyermekkel foglalkozhassak, mégis súlyosságtól függően tudjam elosztani az egyes gyerekek óraszámait. Ők élvezik tehát a prioritást a munkakörömben, így kihívás találnom egy-egy olyan órát, ahol szülőket tudok fogadni konzultációra, gyerekeket tudok megfigyelni tanórai környezetben, pedagógus kollégákkal tudom megbeszélni a soron következőket, vagy szakvéleményeket tudok írni a szakszolgálatnak. Pedig az egyéni vagy csoportos foglalkozásokon túl mindezek ugyan úgy fontos elemei a munkámnak. (Az egyensúly itt is felborul! :D)
Milyen érzés az, hogy egykori tanáraid most már kollegaként tűnnek fel melletted?
Hú, ez az elején nagyon furcsa volt. Ösztönösen és jól nevelten ,,csókolommal” indítottam tavaly a szeptembert. Úgy éreztem, így adom meg a kellő tiszteletet. Akkor elmondták, hogy a tegeződés a szokás kollégák között, amire nehezen, de rászoktam. Annyi, hogy még előfordul néha, hogy lassan köszönök vissza valakinek azért, mert még kimondom fejben, hogy ,,Csókolom!”, aztán átkonvertálom egy tiszteletteljes ,,sziává”.
Könnyen meg tudod találni a gyerekekkel a közös hangot? Nem feszegetik néha a határaikat?
A közös hang, vagy ahogyan nálunk hívják: rapport, általában már az első alkalommal kialakul. Ez az alapja a munkámnak, hiszen önként kell akarniuk, vágyniuk járni a foglalkozásokra, nem pedig kényszerből. Azzal, hogy már szünetben meglátogatnak, vagy jóval a becsengetés előtt érkeznek, esetleg próbálnak kicsikarni egy-egy plusz órát, ezzel tudom, hogy egy hullámhosszon vagyunk, így könnyebb nekem is felépítenem fejben egy alkalmat, és könnyebben megnyílnak. A határfeszegetés egy relatív fogalom, nálam elég nehéz kihúzni a gyufát abban a szobában, hiszen nekünk pszichológusoknak nem tisztünk sem minősíteni, sem a másikat fegyelmezni. Minden feljött indulattal, érzelemmel dolgozunk, nem nyomhatjuk el azonnal. Természetesen érzem, ha valaki szándékosan próbál manipulálni, vagy irányítani, de úgy húzom meg a keretet, hogy abban ne sérüljön a másik.
Te milyen gyerek voltál anno?
Iskolásként egy maximalista stréber kislány voltam mindig is, aki izzadt tenyérrel, zsebkendővel és kistörölközővel írt dolgozatot, annyira izgult, és kiakadt, ha hibázott akár egyet is. Na most majdnem kielemeztem egykori énemet! Mára (az egyetemnek és a sok pozitív visszajelzésnek köszönhetően) magabiztosabbnak tartom magam, aminek köszönhetően képes vagyok kezet fogni valakivel anélkül, hogy eláztatnám az övét! A maximalizmusom viszont megmaradt.
Miket tartasz a legnagyobb erényeidnek, van-e olyan dolog, amiben szeretnél változni?
Úgy vélem – több önismereti tréning után - , hogy a megbízhatóság, a kitartás és az odaadás a legnagyobb erényeim, melyeket szerintem érzékelnek azok a gyerekek, akikkel dolgozom. Vagy legalábbis remélem. Ha azt mondom, hogy valamin változtatnék, akkor azzal ellent mondok a feltétel nélküli elfogadásnak, ami hitvallásaim egyike. Rossz tulajdonságokon nem változtatni kell, hiszen hibázni emberi dolog. A negatív jellemvonásainkat meg kell ismerni, kézen fogni és összebarátkozni vele, hogy sose működjön olyan helyzetben, amikor nekünk rossz lehet. Pajzsunk legyen, ne ellenfelünk. Például, ha valaki agresszív, akkor az agresszióját nem kiírtani kell belőle, hanem védelemmé, akaraterővé, céltudatossággá formálni. Ha valaki sokat csúfolódik, akkor a gúny iránti érzékét az irónia/önirónia vonalába kell terelni. Az ilyen figuráknak olykor zseniális érzékük van a spontán humorra, csak a szándékot kell átirányítani.
Szépség, báj, elegancia
Szerinted mi az oka annak, hogy ennyi lelki és érzelmileg sérült gyerek él a társadalomban?
Felgyorsult a világ, az ember fókusza áthelyeződött: az elektronika rabja lett, így egyre kevesebb figyelmet szentelünk a személyes kapcsolatoknak. Ez nagymértékű figyelem-és szeretethiányt szül a gyermekekben, aminek tünetei visszaköszönnek az iskolákban. Sokszor elég lenne egy őszinte ölelés, egy-egy kedves szó, valamint az értő figyelem a beszélgetések során, és már csökkennének a tünetek.
Ha a közeljövőben ismét írnál egy könyvet, kapna benne egy fejezetet a hajdúsámsoni munkaköröd? Ha igen, mi lenne a címe?
Ezen sokat gondolkoztam már, hiszen folyton megihletődöm. Szoktam is mondani itthon, hogy azért nem nézem a híradót, mert egész nap úgy érzem, hogy izgalmasabbnál izgalmasabb élettörténetek vesznek körül. Kedvem természetesen már most lenne írni a munkakörömről, mégis visszatenném a tollat… Etikailag nem akarok inkorrektséget elkövetni. Így a szobában a regény is titkos marad.
Ha változtathatnál a világon egy dolgot, mi lenne az, s miért?
Megnövelném az óraszámát egy napnak. 24-ről mondjuk 38-ra, hogy mindenkinek legyen elég ideje egy nap egymásra, a szeretett személyekre és az igazi feltöltődésre! Hogy ne kelljen várni a szüneteket és a rövid hétvégéket! Hogy napközben is jobban szétosszuk a feladatainkat és megtalálhassuk az igazi egyensúlyt a magánélet és a hivatás között. Hogy ne legyünk fáradtak és bármibe belekezdünk, azt újult erővel tegyük meg! Hogy kellő energiánk maradjon azokra a személyekre is, akik igazán megérdemlik.
Kedves Lilla!
Köszönöm az igazán tartalmas és választékos válaszaidat, kívánom, hogy még sok-sok éven keresztül végezd ugyanilyen lelkesedéssel és örömmel a munkádat, s hogy találd meg az egyensúlyt az élet összes területén! Sok sikert kívánok neked!